Anne d'Aunton
Az olvasó bizonyára megbocsátja nekünk, ha most egy pillanatra otthagyjuk Gringoire-t nem részletezve hány kínosabbnál kínosabb beszélgetést bonyolít le, amíg a bitóhoz ér.
Párizsban tengette életét egy apró lábakon futkározó fiatal lány is. Nappal zöld, a végén foszladozó szegényes ruhában és csuklyás palástban láthatta őt legtöbbször az ember. Éjjel a Szajna egyik hídja közelében gyönyörű, tiszta hangjáról lehetett megismerni. Napnyugtakor időnként a Notre-Dame előtt lehetett látni tánc közben, a tűz vad lobogásával egybevegyülő mozgása ilyenkor természetfeletti tündérré varázsolta. Ha valaki még mindig nem volt benne biztos, hogy őt látja, csak az arcát kellett megnézni. Mindig vidám volt, mindig mosolygott. Olyan volt, mint egy igazi ártatlan és szelíd bárány. Kedvelték őt az éjjeli utcák zajos népei, akik az évek múlásával a Szajna Csalogánya nevet aggatták rá.
Külsőleg gyönyörű volt a lány, semmi hamisság, semmi álca, csak a szín tiszta életöröm, maga volt a kis Csalogány. Hosszú szőke haja hullámosan omlott hátára, zöld szeme mindig kíváncsian tekintett a nagyvilágba. Gyermeki, de meseszép arca volt még így, húsz évesen is. Nem volt magas, de nem is vágyott óriás méretekre. Karcsú volt, de ez a karcsúság már sokszor csapott át soványságba apja halálát követően.
Ezt a lányt, Párizs utcáinak éjjeli tűneményét törvényes nevén Anne d’Aunton-nak hívták. Szülei nagyon szegények voltak, anyja már kisgyermekkorában meghalt. Apjával, aki nadrágszabó volt, jó kapcsolatot ápolt a kis szőke. Mindig szűkösen éltek. Az apa nagyon szerette volna, ha lányából tanult ember válik. Környékükön akkoriban élt egy jólelkű pap, aki megszánta őket, mint sok más hányattatott sorsú családot. Sok gyereket tanított. Az apja sokszor vitte Anne-t ehhez a jószívű paphoz, aki megtanította az írásra és az olvasásra. A pap, látva a gyerek szorgalmát és tudni vágyását egyre több szöveget olvastatott vele. Ezt a papot Francesco testvérnek hívták.
Nagyon műveltnek, társai közt is kiemelkedően okosnak és szelíd léleknek számított. Anne és apja szoros kapcsolatot ápoltak a testvérrel, aki az imádságra is megtanította őket. Misékre nem jártak, de temérdek áhítatot ültek végig közösen. Anne-ben könnyedén mélyült el a hit.
A paptól kapott iratok tanulmányozásával kezdte kialakítani saját személyiségét. Különösen érdekelte a filozófia, a vallástörténet, sőt apjával szívesen bonyolódott politikai vitákba, amolyan eszmecserékbe, amik nem vérre, inkább a másik fél meggyőzésére mentek, de a leginkább még is az irodalom és az ének vonzotta. Ugyan ez utóbbit nem Francesco atyától, hanem egy cigánylánytól tanulta.
Ez a lány egy hónapig tartózkodott Párizsban. Anne tizenkét éves lehetett, amikor (mivel sosem tudott tájékozódni) egy nap eltűnt. Apja egész álló nap kereste, de nem lelte. Este felé egy cigány kopogtatott az ajtón, kézen fogva vezetve a kis szőke lányt. Hogy tulajdonképpen hogyan sikerült visszahozni az elveszett kislányt, azt máig sem tudni, csupán ennyit: Isten kegyelméből. Utána többször találkoztak Anne és megmentője, aki meglehetősen megkedvelte a fiatal és felhőtlen gyermeket. Az apa, látva lánya felhőtlen boldogságát, hálatelt szívvel adott kevés vagyonából annyit megtalálójának, amennyit csak tudott. A gyermeke öröme az ő öröme is volt. Anne sok dalt és technikát sajátított el a lánytól itt tartózkodása alatt.
Így boldog volt az apa, a lány és a pap is, hiszen a kislány tanult, érdeklődött, de mindenek felett, mindig őszinte vidámság sugárzott az arcáról.
Komolyan elkezdte érdekelni a filozófia, és az irodalom, ezekkel sokat foglalkozott. Néha elosont az egyetem épületébe és nem félve a következményektől lesett be az órákra. Francesco nagyon büszke volt tanoncára, egy pillanatra meg is próbálta kihasználni az áldott jó gyerek szorgalmát. Beavatta az alkímia misztériumaiba, próbálta felkelteni a tanuló figyelmét, de mindhiába: a leánynak ugyanis megvolt a saját álomvilága, a saját kis hívő, szemérmes világképe, amitől nem igen tágított. Ráadásul ezek a tanok olyan unalmasak voltak számára, amit az olvasó úgy is ismer az iskolapadra visszagondolva, ezért csak gondoljon bele, és érti a lényeget. Én pedig folytatom. Pár hét után a pap fel is adta a próbálkozást.
Az idő telt-múlt, Anne-ből egy érett, gyönyörű nagylány lett. Ekkorra már darabokat, regényeket körmölgetett, sokat járkált éjjel az utcákon és sokat énekelt. Legjobban a Szajna „gluggyogását” szerette hallgatni. Apját nem zavarta a munkában, Francesco pedig jó mesternek bizonyult, de nem jó társnak. Anne így nagyon magányos volt, de annál életvidámabb. Az utca éjjeli emberei, a csavargók épp ezért kedvelték. Színt vitt a sötét éjszakákba, derűt a fájdalmakba.
Anne apja, mikor a lány tizennyolc éves lett megbetegedett, majd egy évre rá meg is halt. A Szajna víg csalogánya azonban, mint a főnix feltámad hamvából, megújul és szárnyra kel, úgy kelt fel a leány is szomorúságából. A családi örökségből, ami pár ósdi, majdhogynem használhatatlan bútorokból állt, amit csak megmentett egy matracon, egy takarón, egy tarisznyán, egy fésűn és egy párnán kívül, mindent pénzzé tett, ám ez nem volt elég, ráadásul az írás sem volt túl jövedelmező.
Mikor már mindene elfogyott és az utolsó szállásáról is kipenderítették, ismét Francesco-hoz fordult. Úgy érezte, elveszett a világban. A pap befogadta, szobát, enni és innivalót adott neki, illetve pénzt, de ez utóbbit már nem először. Anne utált kérni és rászorulni. Belátta, hogy ha erkölcsei miatt örömlány nem is lesz, de látott ő egy meglehetősen jövedelmező szakmát.
Abban az évben, mikor Esmeralda és társai Párizsban telepedtek le, Anne látta Esmeraldát táncolni a Notre-Dame előtti téren. Egyik estje után meg is szólította, és könyörgött neki, hogy tanítsa meg táncolni. Kérése teljesült.
Anne tökéletes táncosnőnek bizonyult volna, ha nincs az az átkozott szemérmesség benne. Bár eleinte mikor kiállt az utcára és kezét a magasba emelte, mindig elfogta a szégyenlősség, arca lángra gyúlt, ő pedig visszavonulót fújt. Idővel azonban felszabadultabb lett, és mikor leszállt az est, a főtéren pedig meggyújtották a tüzeket, a tűz meleg cirógatása és a sötétség már elég volt neki, hogy andalító táncba kezdjen. Végre valahára ő is keresett pénzt.
Bár nem minden nap táncolt, csak ha nagyon rászorult, az éneklés nem maradt el, bár szegény kis Csalogány nagyon egyedül volt. Egyedül kínzó magányában, ő még is mosolygott. Egy barátja volt neki, egy kismadár, Jade.
Őt fióka korában találta a paplak előtti cseresznyefa alatt, ahol bizonyára egy fészekből eshetett ki. Bevitte, táplálta, gyógyította, a madárka pedig hozzá idomult. Néha füttyszóval kísérte is Anne énekét. Ő volt minden társasága, pedig Anne hogy szeretett volna beszélni! De mit tehet az ember, ha nincs kivel? Hát ír, és Anne pont ezt tette, amellett mindig mosollyal és örök optimizmussal nézett az életére, talán mert annyira érezte Isten közelét…
Különleges tulajdonságai közé tartozott a bizalom. Képtelen volt a bizalmatlanságra. Félre értés ne essék, naiv nem volt, de senkire sem kezdett soha gyanakodni. Vágyott a beszédre, a vitákra, valakire, aki vezeti őt, de egyedül is boldog volt.
Énekéből hallani lehetett lelki állapotát: nem mindig énekelt tisztán, csak mikor különösen a dalra figyelt. Ilyenkor vagy nagyon boldog, vagy mérhetetlenül szomorú volt. Ekkor a Szajna partján, vagy egy híd aljában ücsörgött és dalolt. Volt, hogy nem is értette a szöveget, csak énekelte. Örökké csak álmodozott. Talán a sok fájdalom alakította ki benne túlkompenzálásként azt az álomvilágot, ami olyan törékennyé tette őt. Mikor ábrándozott, a dal sem volt tiszta, pedig a hangja valami meseszép volt. Mivel nem tudott tájékozódni, Párizs utcái pedig meglehetősen kesze-kuszák voltak, ezért néhány úton kívül, amit a fejébe vert, máshova nem igen ment. Mivel a Notre-Dame tornyai magasak voltak, mindig azokat kereste, ha úgy érezte, elveszett. Minden napját énekléssel fejezte be. Sokat látogatta az öreg papot, aki úgy szerette, mintha saját lánya lett volna, de néha zavarta önállósága. Anne keveset evett és ivott, egy napra, egy szelet kenyérrel és két pohár vízzel is könnyedén beérte.
Ő volt az, a szerencsétlen és tájékozódásra képtelen Anne d’Aunton, akire a Csodák Udvarán a bitófa várt.
