Egy ember hanyatlása
Már felületesen megemlítettük az öreg papot, aki a szárnyai alá vette a fiatal leányt. Most szeretném, ha közelebbről is megismernénk ezt a különleges embert.
Jómódú családba született. Fiatalon az egyetemen is tanult, minden érdekelte, vidám és derűs ember volt, ki mindennel elbírt. Hihetetlen szorgalma, vágya a hitre vezette a papságba. Két fivére más pályát választott. Francesco bátyja a király egyik fő tiszte lett, öccse szobrászművész. Az apjuk is így tervezte életüket születésüktől fogva, Francesco pedig egyáltalán nem sajnálta, hogy apja előre megtervezett ösvényén kell végigmennie.
Természetesen, ha valakit érdekel, amit csinál, azt nem zavarja, ha az apja akaratát teljesíti vele. Mindent megtett, hogy megfeleljen az elvárásoknak, közben egyre mélyebbre temetkezett a vallás békét nem hagyó kérdéseivel, és elfeledte a valódi lényeget.
Külsőleg egy alacsony, elég sovány ember volt, egyedül bő papi ruhája kövérítette kissé, de szembeszélben látszott, milyen kevés abban a pap, és milyen sok a levegő. Haja, az a kevés, ami volt hamar őszülni kezdett, mereven állt a pap fején. Homloka hosszú és ráncos. Kék szeme az idő múlásával beesett. Szép, áramvonalas arca volt. Görnyedt testéhez, alacsony termetéhez egyáltalán nem illő széles válla volt. Csak üléskor görnyedt, járni kihúzott háttal, hátul összefont kézzel és mindig lehajtott fejjel, amelyet sokszor csuklya takart, alatta mélyen lesütött szemekkel járt. Tekintetében volt valami szelídség, valami gyermeki, valami jóság. Szeretetreméltó volt, bár eléggé átlagos ahhoz, hogy sokak előtt észrevétlen maradjon.
Papként mindennapjait kolostorszobájába zárkózva tengette, töprengett, gondolkodott, imádkozott. Nem szeretett kimozdulni, ugyanis nagyon fázós volt. Ha misézett is, mindig jól fel volt öltözve. Prédikációit úgy tartotta, mint aki hangosan gondolkodik. Mindenben nagyon, szinte túlzottan el tudott mélyülni, ezért bolondult bele kis híján a kereszténységbe. Kereste, kutatta Jézust és Istent minden szóban, tettben, mondatban, ágban, kőben, vízcseppben, érintésben, a felhőkön átszűrődő első napsugárban, de nem látta. Túl közelre nézett, ezért vált vakká, és eltévedté.
Az olvasó felelt már földrajzból térképnél? Ha igen, tudhatja, hogy csak akkor találja meg hamar a városokat, településeket, ha egészen távolról nézi a térképet. Nos, ebben vétett Francesco testvér. A Szentlélek ugyanis ott volt, fűben, fában, kőben, virágban, vízcseppben, napsugárban, érintésben, szóban, szövegben, de ő mégsem látta. Érezni viszont annál inkább érezte. Érezte, hogy ott van előtte, és ez az érzés kis híján az őrületbe kergette a szegény papot.
Még fiatal volt, amikor a vallás és a hit kérdései ennyire érdekelték. Sokat olvasott, tanulmányozta a bibliát. Akkoriban még nem volt vacogós, nagy hévvel vetette bele magát bármibe. Lelkes és szorgalmas volt, de nem elkötelezett. Volt, mikor már haját tépte dühében, értetlenségében ugyanis ő mindent érteni akart és mindennek a mélyére akart nézni. Pedig mint tudjuk, minél nagyobb a tudás, annál nehezebb a hit. Így esett, hogy Francesco egy hirtelen fellángolásában úgy döntött, sutba dobja a tudást, inkább nem foglalkozik annyit az egésszel. Ám ahelyett, amit Luther tett, mikor felismerte az igazságos Istent, ő csupán békén hagyta az egészet. Ezek után újdonsült szenvedélyének, az alkímiának kezdett hódolni, ugyanis jóval felfoghatóbbnak tartotta, mint a hitet, amit bár tisztelt, és bár prédikációiban előtört az a belső vívódás, magában próbálta elfedni kérdéseit.
Egy valami azonban megmaradt neki a hitből. Az a nagy erő, amivel kapcsolatot tudott teremteni Istennel, akivel gondolatban sokat értekezett. Úgy döntött, tovább nem kutatja, de rengeteget beszélt hozzá, néha félhangosan is, hiszen Istenben lelte egyedüli megnyugvását.
Fiatalabban még társaságkedvelő volt, szerette a gyerekeket, olyan egyszerűnek tartotta őket. Szeretett mesélni is, így került közel a tanításhoz. Egyre gyakrabban hoztak a művelt paphoz tanulni vágyó tinédzsereket, vagy olyanokat, akik túl szegények voltak, hogy intézményben oktassák őket, vagy… Na igen, egy kivétel volt, a kis Anne, aki lányka létére tanulni szeretett volna. Ez akkoriban olyan ritka volt, mint egy tisztességes per. Gyakorlatilag egyenlő a nullával. A pap azonban, mint említettük, kedvelte a gyerekeket, így szívesen tanította a kislányt. A többi gyerek, idővel kirepült, dolgozni kezdett, de Anne nem. Ő ragaszkodott Francescohoz, szinte második apjaként tekintett rá. Ugyan így a mester is szerette tanoncát, de csakis azzal a ridegséggel volt hajlandó hozzá fordulni, mint egy szigorú tanár nem igazán kedvelt diákjához. Az apjának, ha a kislány nem volt ott, sokat dicsérte.
Így ment ez, ahogy az idő is telt, Anne felnőtt, a pap megvénült, az apa meghalt. Francesco szinte gyámjaként már, és nem tanítóként tekintett a gyermekre, aki ekkorra már érett nővé cseperedett. Bosszankodva nézte táncát, éjjeli kicsapongásait, de csak morgott érte. Látta, hogy minden tisztességes módszerrel igyekszik előteremteni a megélhetéséhez szükséges pénzt, és csak reménykedett, hogy erkölcsét sikerült annyira megerősíteni, hogy a lány nem adja a fejét a legnagyobb hiányban sem arra a förtelmes dologra, amit a pap gyermeki szíve elképzelni sem tudott. Mindig szívesen látta, mindig ellátta. Ilyen kapcsolat volt közöttük. Anne apja helyett apját látta a vén papban, aki pedig tanonca helyett egy gyermeket, akit rábíztak.
Szoros, nem túl beszédes kapcsolat alakult ki közöttük. A szemek játéka, az arc intései, pár mozdulatból, egymás tekintetéből mindent megértettek. Néha együtt imádkoztak, Anne műveit az egyre bezáruló pap boldogan olvasta, néhány tragikus, vagy gyönyörű jelenetnél titkon könny szökött a szemébe. A lány volt élete boldogsága, az alkímia a szenvedélye, Isten pedig boldogsága. Ez a sok magába fojtott érzés tette rideggé, amely mindig rázta. Ami egyre elhatalmasodott rajta, ahogy zord napjait tengette.
