Halottból pacsirta 1. rész
Történetünk Gringoire szállásán folytatjuk. Borongós, könnyed, szürke felhős est borult Párizsra. Az éj bekebelezte az utcákat, nehéz altató port szórva a lézengők szemhéjára. Hallgattak az élők, a holtak, ha csak holtnak tűntek is pár percre – egyre megy -, viszont ébredezni kezdtek, akárcsak a mi kis Anne-ünk.
Gringoire Esmeraldától örökölt két szobás lakása aprócska volt, kereseteiből éppen, hogy fenn tudta tartani, de takarításra már nem igazán maradt ideje, éppen ezért általában elég nagy volt a por, a szoba sarkaiban pedig hemzsegtek a pókhálók. Gyakorlatilag Gringoire lakása egyben a pókok főhadiszállásául is szolgált, és ők ezen a kis helyen békésen meg is osztoztak. Gyakorlatilag az egyik felet sem zavarta a másik, csakhogy most egyel többen voltak, ez a kislány… akarom mondani, fiatal nő viszont meglehetősen irtózott a pókoktól.
A szoba egyik sarka mellett nyílt a bejárati ajtó, éppen szembe vele pedig a kis hálószoba ajtaja. A bejárat mellett helyezkedett el egy hosszabb asztal, amely étkező alkalmatosságként funkcionált. Ez az asztal benyúlt egészen a szoba közepéig, de vékony is volt. Két hosszabbik végén két korhadt pad porosodott. Ezek meglehetősen alacsonyak voltak egyik felük a falat érintette. Anne az ajtótól távolabb fekvő padon kuporgott, felhúzott lábait két karjával szorosan átfogta. Lábán nem volt se cipő se semmi. Haja ziláltan omlott vállára, hátára, sőt, még a szemébe is lógott, de mindez mintha nem is zavarta volna őt. Üveges, fáradt tekintettel meredt maga elé. Szeme még így is szép volt, zölden, haloványan csillogott a gyertya fényénél, ami egyetlen tárgy volt az asztal közepén.
Költőnk ugyanazon a padon ült, jobb térdét felhúzta a padra és jobbkönyökét térdén támasztotta enyhén a lány felé fordulva. Fejét oldalra döntötte, hogy minél inkább kimutassa érdeklődését, hogy végre szóra bírja a hallgatag leányt. De ő továbbra sem felelt. Filozófusunk dühödten, de higgadtan vonta össze szemöldökét. Közelebb hajolt hozzá, hogy kezével végig simítsa a lány derekát, de ő hirtelen hajolt el. Hozzányomta magát a falhoz, mintha háttal akarna kitörni onnan. Akkor már reszketett. Szeme életre kelt, sebesen pislogott, hangosan szipogta a levegőt ki-be. Gringoire előbb döbbenten húzta vissza levegőben maradt kezét, aztán elmosolyodott.
- Ne félj tőlem, miattam vagy még ennek a hitvány Földnek élő lakója. Kérlek, megmentettelek. Nem az vagyok, akit vártál? Hát kit vártál? Úgy remegsz, meg ne fázz! Hadd takarjalak be… Kérlek, ne húzódj el tőlem! Szeretnéd, hogy messzebb üljek? Ám legyen, itt már jó? Nézd, én csak egy szót kérek, érted, amit mondok? Tudod, én Pierre Gringoire mester vagyok, éppen a legátus úr bevonulására írok egy darabot, alán tetszene. Tavaly vízkeresztkor az én misztériumom adták elő, látta esetleg? Olyan szép szemei vannak, jobb, ha magázom? Hiszen pedig milyen kis fiatal még! Én itt élek ezek között a barbárok között több mint egy éve, egyszer ugyanott álltam, ahol nem is olyan régen maga, a bitónál… De valaki megmentett. Ez hosszú történet, majd később elmesélem, ha érdekli. Mára befogadtak, nekik én olyan zsivány vagyok, akár ők maguk. Huszonhét éves vagyok, magamnak keresem a kenyerem, a két kezemmel, meg az erős álkapcsommal. Ne gondoljon rosszra, széket egyensúlyozok a számban. Tudom, otromba módszer, de mutatványnak mutatvány, és azt szeretik a népek, amit szeretnek, azért fizetnek, és amit ők nekem fizetnek, abból élek. Másrészt értek némileg az építészethez, hisz az olyan csodálatos művészet, nem gondolja? Tanultam írni, olvasni, így élek valódi szenvedélyemnek, a költészetnek, a drámaírásnak. De, mint látja, egyedül élek, magam vagyok, már egészen kisgyermek korom óta. És aki egyedül van, az gyakran feledkezik meg másokról. Nékem nem számított soha más élet, csak a magamé, de azért még magával a királlyal is szembeszegültem, és láthatja, élek, és maga is él. Na, mosolyogjon, szépséges feleségem. De hát várjuk, magát meg sem kérdezték, és én is félek megkérdezni, de maga, kisasszony, óhajt a feleségem lenni?- Gringoire vággyal teli mozdulattal csusszant közelebb a lánykához.
Anne, mióta költőnk önkényes monológját tartotta, csak üveges tekintettel nézett maga elé. Időnként, mikor poétánk megszólította felemelte fejét, majd rezzenéstelen arccal veszett újra tekintete a homályba. Kezdett feloldódni, bőre már egész emberi színű volt, csak az arca nem éledt még fel. Belül olyan volt, mint egy fáradt vihar, melyben tombolnak az élmények, az érzelmek. A lány zavarodottan kapkodta magában emlékeit, és a jelent, ami teljes mértékében megakadályozta abban, hogy költőnk szavának szentelje figyelmét. Ám az utolsó mondat, az a kérdés valahogy felébresztette. Az olvasó is biztos tapasztalta már olyat, hogy valamire nagyon figyel, de egy helyiséggel odébb, ahol valami egészen unalmasról beszéltek, mondanak valamit, ami érinti az olvasót, és bár addig semmire sem figyelt a párbeszédből, arra a pár szóra felkapja a fejét. Velem is gyakran megesett, és bevallom, nem nagyon értem, hogyan lehetségesek ezek a jelenségek, de az én dolgom elmesélni, leírni, és nem megfejteni őket.
- Nem- vágta rá a lány, majd bizonytalanul és vöröslő arccal hozzátette- tudom…
A költő nagyra nyílt szemekkel fürkészte a tűzpiros arcot, a – már csak párás – tekintetet. Lassan mosolyra húzta a száját, kedvesen simogatta nézésével, de a lány csak úgy érezte, mintha minden pillantás egy-egy tűszúrás lett volna vékony bőrén.
- Én keresek valakit. Valakit, akire vigyázhatok. Aki megtanít arra, hogy ne magamra gondoljak mindig. Ilyen szempontból, ha úgy nézzük egyelőre elég rossz férj lennék, ahogy már egyszer bizonyította is…
Gringoire a földet kémlelte, mintha gondolatai könyvtárában sétálna, és próbálná megkeresni Esmeralda című művét, de csak ázott papírfoszlányokat talált. Könnyektől ázottak voltak. Ezek a bűntudat szaggató, tűzforró könnyi voltak, melyeket Gringoire a valóságban nem hullatott el, de gondolataiban annál inkább. Nem hiányzott neki Esmeralda, nem volt szerelmes belé, sőt, mi több, még mindig úgy vélt, Djali jobb élettárs, mint a cigánylány, de ugyanakkor saját hibájának tartotta felsége halálát, és emiatt sokszor szidta magát félhangosan esténként a Szajna mentén járkálva. Djali és az örök büszkesége és élni akarása viszont nem engedte, hogy ez az önemésztés valami fizikai önsanyargatásba csapjon át.
- Nem engem keres…- suttogta elhaló hangon a lány- Én Anne d’Aunton vagyok, és tudok vigyázni magamra- jelentette ki immár temperamentumos, komoly, élettelibb hangon.
- Az nem olyan biztos kisasszony, minden attól függ, hogyan nézzük a dolgot. Nézhetjük úgy, hogy maga önmagában meg tudja védeni magát, én pedig amúgy is csapnivaló férj voltam, és talán lennék is, ezt nem tudhatjuk. De nézhetjük onnan is, hogy maga még pár órával ezelőtt egy bitónál állt, hurokkal a nyakában, és az egyetlen vagyok, akinek az életét köszönheti, vagyis megvédtem magát. Mind két szemszög valós, még is mást állít. Kisasszony, én meg akarom magát védeni, én vigyázni akarok magára.
Költőnk úgy beszélt, mintha talán előadást tartana, vagy egy egész közönséget akarná meggyőzni. A lány okos volt, most már nem félt, öntudatosan himbálta a fejét. Tetszett neki a költő műveltsége, és végre elmosolyodott, sőt halkan el is nevette magát.
- Maga aztán nagy szónok- jegyezte meg Gringoire-nak, akit úgy ért ez a nap, mint az embert, aki fölött dörög az ég, de nem kezd el esni az eső, hanem kiderül a nap.
- Maga pedig csodaszép- ejtette ki a költő vágyakozva, abban a hangban, amitől még maga is megijedt, szemöldökét felhúzta, és enyhén hátrahőkölt, de aztán mosolyogva hozzátette- Főleg, amikor nevet.
Anne elpirult, de bőre már visszanyerte emberi színét, így ez már egyáltalán nem vörösítette be arcát.
- Kérem, legyen a feleségem- vette könyörgőre a szót a filozófus úr, mire a lány ráncolni kezdte szemöldökét, ujját gondolkodása jeléül ajkához emelte.
- Hagyjon nekem időt. Fázom, éhes vagyok, és álmos is. Holnap talán válaszolok.
- Holnap?
- Éhes vagyok…
- Elnézést, szörnyen tapintatlan vagyok, már most leszerepelek, egy perc, és itt vagyok, hozok, amit tudok…- még be sem fejezte, Anne a szavába vágott.
- Csak siessen!
Költőnk, filozófusunk, barátunk pedig, mint a slissz szaladt mosolyogva élelmet keresni, közben önelégült gondolatok keringtek fejében, és úgy mosolygott, olyan szélesen, mint akit éppen arról értesítettek, hogy halála után belépője van a mennybe.
Mikor visszaért, nem túl sok étellel a kezében, Anne már aludt, kezei egymáson voltak a párnája. Békésen, szinte mosolyogva szuszogott. Gringoire csodálta, és vágyakkal teli gondolatai támadtak. Nagyot sóhajtott, majd levette köpenyét, gondosan az asztalra pakolta írószerszámait, a köpennyel pedig a lányt takargatta be, majd egy forró csókot lehelt a lány hideg homlokára, azzal átment a másik szobába.
