Vissza a Csodák Udvarába
Amíg mi elidőztünk Anne-ről és Francesco testvérről beszélgetve, addig a mi poétánk már öt kolduson, három jósnőn két részeg baráton, egyszóval árkon-bokron túl járt, ami valljuk meg, a Csodák Udvarában elismerésre méltó teljesítmény.
Gringoire végre megpillantotta szeme sarkából a vészjósló bitót, azonnal előtte termett, és olyan hangosan kezdett ordítozni, mint aki négy ember helyett akar megszólalni. Valóban ilyen céljai voltak, és ezt hatalmas tüdeje, amit örömmel használt, alkalmassá tette az ilyen helyzetekben való remekelésért.
- Állj! Engedjétek el! Ő az enyém!- az utolsó szavait már motyogva ejtette ki, majd a félelemtől reszkető, félholt lányt kezdte fürkészni.
Nem volt emberi szív, mely a kis lányka láttán össze ne szorult volna, olyan törékeny, erőtlen, gyenge kis teremtés volt. Költőnk már nem is ragyogó szépségét, karcsú derekát leste, csak bőre sápadtságát, keze remegését, szeméből folyó könnyeket. Néma volt, már fejét sem emelte fel, pedig nyilvánvaló volt, hogy mindent hallott, amit a mi filozófusunk kiáltozott róla. Hasonlított egy élőhalottra. Haja kócosan állt szanaszét, Gringoire észre sem vette. A tömeg akasztást akart, nyilvánvaló volt, hogy senki sem nézte meg jobban magának a lányt, különben védelmére keltek volna. Nekik bizony akasztás, szenvedés kellett. Élet kellett neki, ami maga a halál volt. A nyomorban ilyen különc mulatságok vannak. Egy másik nyomorult szenvedésén gyönyörködni. Az olvasó valószínűleg most mélységes és nem alaptalan előítéletekkel van tele a cigányok, zsiványok egyvelege felé. Nem tudja, talán bele sem gondol, hogy törvényt tisztelő, illetve magát igaznak mutató ember nagyobb gonoszságokra és gyűlöletre képes, mint e nép bármelyike. Ők nem gyűlöltek, nekik, mint említettem, ez volt a mulatság, ezt szokták meg. Szerencsétleneknek olyan sivár életük volt, hogy már csak a halált tudják élvezni. Nem érez az olvasó fájdalmat? Együttérzést? Hiszen ők érdemelnék meg legjobban. De kit könnyebb elítélnünk? A képmutatót, vagy a férget?
De térjünk csak vissza a helyszínre, Gringoire gondolataiba férkőzve.
Egy pillanatra szinte mintha magát is látta volna, egy évvel korábban, erre a látomásra erős fájdalom nyílalt fejébe, hirtelen halántékához kapott, majd észhez térve utat tört magának az őrült masszában, az emlékektől remegő lábakkal lépdelt fel sebesen a bitóra, és pár halk szót intézett a hóhérhoz. Az egy darabig kötözködött, vele, de Gringoire úgy kikelt magával, két kezével veszettül mutogatott, hogy a szegény hóhér döbbenten eloldalgott. A tömeg felháborodva tolongott, ordított. Költőnk mindebből semmit sem hallott. Méltán állapíthatjuk meg róla, nem csak, hogy elvarázsolt, de alkalmi süket voltát is.
Gringoire sóhajtott.
- Ezzel is megvolnánk- dünnyögte orra alatt.
A lányhoz sétált, aki továbbra is az utolsó pillanatra várakozva ácsorgott. Mikor filozófusunk kezébe fogta, úgy rogyott össze, mintha valami rongybaba lett volna csupán. Költőnket meghökkentette, ugyanakkor mélyen megérintette a lány gyengesége. Úgy érezte, végre van valaki, akit oltalmazhat, és ez az addig számára ismeretlen érzés felemelő volt neki, az embernek, ki egykor két életért felelt, az egyiket pedig gond nélkül dobta el. Könnyen vette ölébe a szőke, összetört kis virágot, amit olyan óvatosan tartott, mintha valami angyalt emelt volna, és valóban úgy is érezte. A meghatódottságtól időnként ráncolta homlokát, nem is hederítve a körülötte ordibáló tömeggel.
A lány csak pár pillanatra eszmélt, poétánkra emelte fátyolos szemét. Azt hitte, meghalt, és tán egy angyal, tán egy ördög cipeli valahová magával. Nem reagált, csupán újra lehunyta a szemét. Úgy érezte, már túl van a megmérettetésen, többé nincs oka a félelemre. A kimerültségtől alig volt magánál. Gyenge szervezetét jócskán megviselte a halál közeli élmény, a félelem.
Gringoire lépteit szaporázva sietett Egyiptom hercege felé, aki mellesleg nem állt távol a bitótól, csupán nagy volt előtte a népsűrűség, amin át kellett vágni, de szerencsére ez már könnyebben sikerült, ugyanis a zsiványok rikácsoló tömege kettévált, ezzel utat engedve költőnknek. Ezt a különös engedékenységet a kíváncsiság szülte, hogy vajon mi lesz a lány sorsa. Gringoire megállt Egyiptom hercege előtt, aki koldusruhában előtte egy hordón ücsörgött, haja tépett volt, fogazata hiányos és kusza. Arcszőrzete szabálytalanul nőtt, orra hegyes volt. Hátára szakadt köpeny, „királyi palást” volt terítve. Kezében egy furkósbottal hadonászott maga előtt, amivel akkor éppen filozófusunkra és a félholt lányra bökött.
- Hogy merészeled?- kezdte meghökkentő dühvel szikrázó szemekkel méltatva a szegény poétát, aki éppen belekezdett volna nyájas könyörgésébe, ha Lóvéország királya nem lép közbe.
- Én adtam meg neki az engedélyt, hát tessék, itt vagyok- hangzott Lóvéország királyának fényes beszéde.
Ő egyáltalán nem félt, hisz nem volt kitől. Az ő népe állt előtte, akik tisztelték vezérüket. A király Egyiptom hercege mellé lépett és egymással halk tárgyalást folytattak le. A tömegnek torkán akadt a szó, még lélegezni is elfelejtettek. Kíváncsian figyelték a négy középpontban lévőt. Hirtelen felemelte fejét a hordón ülő herceg, lekecmergett trónusáról és elkiáltotta magát.
- Egy korsót ide!
Gringoire-ban szinte megfagyott a vér e szavak hallatára, ugyanis úgy belemélyült a lány nyugodt, szinte alig lélegző képébe, hogy minden mást kizárt maga körül. Meg akarta simogatni, csókolgatni, de nem volt hozzá mersze. A szavak, mik előbb megrémítették, mikor végre felfogta jelentésüket, megnyugvást hoztak számára. Tudta, hogy a korsó törés házasságot jelent, és, hogy megnyerte magának a lányt. Megpróbálta talpra állítni újdonsült menyasszonyát, suttogva könyörgött neki, hogy csak amíg a korsót a földhöz vágja, tartson ki, de ő minduntalan összerogyott. Gringoire végül támogatva a leányt a kezébe adta a korsót.
- Csak ejtsd el- súgta füléhez, de a lánynak hallani sem kellett, erőtlen kezéből könnyedén csúszott ki a nehéz váza.
Egyiptom hercege megszámolta a szilánkokat, majd Gringoire és Anne fejére helyezte kezeit.
- Íme a feleséged, fivérem, és íme a férjed, nővérem. Öt évre, eriggyetek!
