1. RÉSZ - EGY BOLDOG EMBER 1. Egy detektív
Sziasztok! Ez egy új történet a blogon. Ez a való világon alapuló, a megbocsátásról szóló történet. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást, és ha tetszett, hagyjatok nyomot magatok után! :)
U.i.: A képet egy kedves ismerősöm rajzolta, akinek nagyon hálás vagyok érte, kéretik nem lelopkodni. ;)
Létezik vajon tökéletes élet? Van olyan ember, aki maradéktalanul boldog? Egyáltalán mi az, hogy teljes boldogság? Valóban az, amit a mi főszereplőnk érzett harmincöt évesen? Hiszen a boldogság múlandó, az ember a vágyai miatt mindig többet akar, mindig úgy érzi, ha a következő tárgyat megveszik, következő célt eléri, azt a bizonyos személyt meghódítja, és így tovább, akkor beteljesedik a boldogsága. Egy csecsemő, ha éppen nem éhes, és nem fáradt, boldog az anyja ölében. Egy kisgyerek már vágyik játékokra, szeretne bizonyos ételeket, de mindig elégedetlen, csak néha hagyja abba a követelőzést, és ilyenkor a felnőttek felsóhajtanak, hogy „Végre boldog a kicsi.”
Idővel vágyaink sokszorosodnak, céljaink lesznek, ugyanakkor aggodalmunk is egyre nő, a teher, az élet nehézségei miatt. Hajkurásszuk a boldogságot, melyet magunk taszítunk egyre csak messzebb lényünktől. Mindezek fényében elérhetjük a boldogságot? Egy detektív nem is olyan messze innen, egy kicsi, de elég romlott népű országban azonban még is felettébb boldognak érezte magát.
Egyszerű ember volt, hihetetlen következtetési képességgel megáldva. Borotva esze volt. Képzeljünk el egy olyan férfit, aki lelkileg még gyermek volt – ami nem is csoda, hisz tudjuk, hogy a férfiak, néha a nők is belül sokáig gyerekek maradnak, ha meg megöregszenek, akkor meg aztán végképp –, állandóan gondosan fehérre súrolt fogával parádézott hol irodájában, hol helyszíneken, hol pedig imádott barátnőjének csapva a szelet. Nyomozó volt, és kinézete tökéletesen tükrözte is munkáját. Barna, átlagos fazonú nem túl rövid haja, kék szeme volt, középmagas, normális termetű ember volt, ehhez pedig világosbarna öltönyben és középkék nyakkendőben járt-kelt. Másban nem is nagyon lehetett látni nap közben.
Vidámsága ellenére, amit mindenki felé mutogatott, egy elég sokat merengő, korántsem könnyű gyerekkor állt mögötte. Egyedüli gyerekként született egy olyan családba, ahol anyja varrónő, apja pedig erdész. Apját ritkán látta, de az állandóan otthonülő édesanyját rajongásig szerette. Már kiskorában is a kedvenc játéka volt, hogy édesanyja varrótűit keresgélte apró panellakásukban. Talán akkor is boldognak érezte magát, úgy érzete, az elveszett tűk maguk a kincsek. Igaza volt, hiszen anyja a tűk segítségével varrta a szépséges és gondos ruhákat, amikért, ha nem is sokat, de fizettek. És, mint tudjuk, a pénz, az kincs egy ilyen szegény család számára. Ha így nézzük a kisfiú valóban kincset talált minden egyes tű megpillantásakor.
A történet legelején említettem, hogy a boldogság nem tart örökké. Ez ennek a családnak az életében is így volt. Alig volt tizenkét éves, amikor egy szerencsétlen autóbalesetben elvesztette szüleit. Ő maga is a kocsiban ült, sokkot kapott és elájult. A kórházban tért magához, ahol elmondták neki, hogy egy árvaházban kell folytatnia életét, más rokona ugyanis nem volt. Rezzenéstelen arccal fogadta a tragikus hírt, nem látták sírni, azzal magyarázták, hogy nehezen dolgozza fel a veszteséget. Sokáig nem is beszélt, de idővel többet kezdett mosolyogni. Bármilyen fájdalmat is él át az emberi lélek, az idő előrehaladtával önmagát veszi kezelésbe, és lassan azokkal a soha be nem hegedő sebekkel, és rengeteg változással, de újra élhetünk vidáman, nevethetünk és mosolyoghatunk.
Az emberi lelket a tragédiák formálják. Ez az ember mindig, mindenen nevetett. Sokszor mondhatták rá, milyen „fura”, hogy ennyire eltúloz minden érzelmet, kiváltképp a vidámságot. Nagyon lazának, nemtörődömnek tűnt, mint akinek semmi gondja sincs az életben. Magával különösképpen elégedettnek mutatta magát. Szeretett a tükör előtt tollászkodni, dicsérni magát, nézni magát a TV-ben… A sok dicséret hiúvá tette. Mindazonáltal nem voltak oktalanok a dicséretek. Ez a nyomozó, aki magát egyszerűen „detektív”-nek nevezte, az ország legjobb helyszínelője volt. Minden komolyabb ügyhöz őt hívták, hírnevén egészen történetünk kezdetéig még nem esett csorba.
Meglepően precíz. Kivételesen okos. De pont ugyanilyen nagyképű és naiv. Munkatársai vagy utálták a háta mögött, vagy féltek tőle, attól függően, hogy nyomozónknak milyen kedve volt. Képes volt elragadtatni magát, ilyenkor olyannak tűnt, mint aki megjátssza magát, és ez mindenkit felettébb idegesített. Hogy az olvasó el tudja képzelni, leírom az egyik ilyen esetet. Már késő este volt, egy tanút sokáig hallgattak ki, mert rettegett, hogy megölik, ha elmondja, amit tud. Már több felügyelő próbálkozott megtörni, mindenkinek hallgatott. Nyomozónk este kilenc órakor megunta a várakozást. Felhörpintette esti kávéját, és beviharzott a kihallgatóba. Meglepő párbeszéd zajlott le a tanú és a felügyelő között.
- Maga az életével játszik, fiam- kezdte- élete legfontosabb pillanatai ezek.
A tanú hallgatott és a falat fürkészte. A nyomozó az asztal körül járkált, egyenletes, komoly hangon beszélt. Hirtelen hátulról vállon ragadta a tanút, és a fülébe kezdett suttogni. A szék háttámlája lyukas volt. A nyomozó megkeményítette mutatóujját, és a tanú hátához nyomta. Azt, hogy ekkor a detektív mit mondott a tanú későbbi elbeszéléseiből tudjuk meg. Valami hasonlót mondhatott:
„- Ha néz TV-t, már találkozhatott az arcommal. Léteznek olyan titkos szervezetek, amikről magának lövete sincs. Amennyiben nem tesz vallomást, az egyik társam az egyik szervezetből meg fogja ölni a legkisebb fiát. Hogy is hívják? Lényegtelen. Ennek a társamnak a feleségét ölte meg az, akit ön képtelen feladni. A szerelmét! Bármit megtesz azért a vallomásért. Hány gyereke is van? Szóval három? A legkisebbel fogja kezdeni. Mondtam már, hogy mesterlövész? A leghomályosabb ablaküvegen keresztül is pontosan lő. Van kérdése, vagy felvehetem a vallomását?”
Miután a szerencsétlen apa, aki a komoly és magabiztos hanglejtéstől mindent elhitt, töviről-hegyire elmondta, mit látott. Egyébként az áldozatnak nem volt férje, a nyomozó nem volt benne semmiféle titkos szervezetben, és persze a családja egy percig sem volt veszélyben. A tanú vallomása után a nyomozó elégedetten mosolyogva parádézott tovább a kihallgatóban.
- Na, látja, nem is volt nehéz. Egyébként nagyon szép nagyok a gyermekei! Milyen mosolygósak! Örülhetnek, hogy ilyen bátor apjuk van, maga igazi példakép! Irigylem őket. Látja, nem fogja bántani senki, ahogy mondták a kollégáim is. Nem nehéz magát megtörni, csak szelídség kell magának és egy kis bátorítás!
És a kollégák mind fülig vörösödve, mérgelődve szívták a körmüket. Bizony, a felügyelő tudott hisztizni, drámázni, túlozni. Mondhatnánk, hogy a túlzás megtestesítője volt. Ebből az esetből világossá válik, hogy ha valamit akart, akkor akár erőszakossá is válhatott, bár legtöbbször csak a szavak szintjén. Eltökélt volt, de a munkáját ugyan úgy tudta élvezni, mint az életet.
Hatalmas luxusházban lakott, medencével a kertben, nagy TV-vel, egyszóval bőven az életszínvonal felett élt, de ezzel soha nem élt vissza. Képzeljük el azt az embert, aki ilyen állításokkal fenyegetőzött, ha valamit el akart érni, és közben bő kézzel adakozott mindenkinek, akivel csak találkozott, és látta, hogy rossz sora van. Az önzés legkisebb szikrája sem lappangott benne. Összetett figura volt. Sokszor hiperaktív. Kissé türelmetlen, de megbízható.
De milyen volt ez az ember belül?
Már tudjuk, mit mutatott a külvilág felé. De vajon belül milyen érzései lehettek? Valóban boldog volt, jó önbecsüléssel? Gonosz lett volna, vagy ezek mind a múlt sebei lelkében? A magány tette dramatikussá, túlzóvá, de jószívűvé is? Egyáltalán milyen szíve volt? Otromba. Felemás. A lelke egy gombolyaghoz hasonlatosan működött, melyet több szálból fűztek össze, és rétegesen követte az egyik szál a másikat. A lelke legmélyén, a gombolyag belsejében volt a „múlt sebei” nevezetű szál. Ebből következett kifelé az „erőszak”, a „türelmetlenség”, a „drámázás”, az „önimádat”, a „hiperaktivitás” az „élet élvezése”, az „őszinteség”, a „bőkezűség”, és az „érzékenység”, továbbá az ezeket összekötő személyiség jegyek. Ahogy ezek kifelé követik egymást, úgy látszik, ahogy a lélek gyógyul. Elfedi az előző rossztulajdonságokat, és a jóra törekszik.
De ne feledjük, hogy a viselkedési módunk rajtunk múlik. Minden csak akarat kérdése. És ha egyedül nem megy, tudnunk kell segítségért kiáltani. Tim Cross, a mi detektívünknek ez a kivételes képessége hiányzott, de valljuk meg, sokszor mi sem szeretünk segítséget kérni. Tim úgy gondolta, a problémáit saját maga tudja legjobban megoldani, hisz az ő élete, más, hogy is érthetné meg? Egyébként nem is szeretett magáról beszélni. Nem tartotta magát sokra. Büszke volt a munkájában elért sikereire, és őszintén boldognak érezte magát. Mindene meg volt, és nem volt több vágya. Bizonyos vallások szerint a vágyaink tesznek minket bűnösökké. Timnek nem volt több vágya. Mindent elért. Egészséges volt, sztár volt, karrierje csúcsán állt, volt pénze, adhatott, és szerethetett. Mi lehet ennél nagyobb vágy? Volt egy barátnője, akit őszinte szívvel szeretett. Az életének három fő része volt saját bevallása szerint. A munka, a szerelme, és a luxus. Úgy érezte, a sok munkája után tökéletesen megérdemelt mindent, ami kijutott neki. Egyszerűen igazságosnak érezte a sorsát, akivel sokszor érezte úgy, hogy barátok. De vajon létezik a sors? És ha létezik, akkor nem olyan, mint egy néma, érzéketlen szobor, aki sokáig árnyékot ad a tűző naptól, és mikor azt hiszed, a legjobb barátod, egyszer csak megöregszik, és rád dől?
Tim nem hitt komolyan semmibe. Ő maga is elég komolytalan volt. Azt vallotta, hogy aki komolysággal néz az életre, az nem tudja élvezni, hiszen csak „egyszer élünk”. De vajon lehet örökké boldog életünk, minden gond nélkül?
